Troll

Egy agresszív józsefvárosi kommentelő

Nyári fényképek

A göndörhajú, babaarcú kisgyerekem, aki még simán sírva fakad, h valami nem tetszik neki, aki még nem mutál, aki még eljátszik egy labdával vagy vízipisztollyal és aki cuki dolgokat mond (“Mama, azt hittem, hogy ittfelejtettétek önmagamat!”), a fotókon leginkább egy hosszúlábú

kamaszra

hasonlít, döbbenetes. Nem tudom összeegyeztetni az előttem pózoló kisgyereket azzal a valakivel, aki a fényképeken megjelenik. Mintha pár évet előreszaladnánk, olyan érzésem van.

Vagy csak én látom a kamasz fiamat kisbabának?!

Egy szokatlan, de teljesen felesleges képességére figyeltünk föl. Fel tudja húzni csak az egyik szemöldökét (ld. képen). Ilyet én eddig egyetlen emberen láttam, egy gimis barátnömön, ő volt ennek a mestere. Így amikor Boni ezzel szórakozik, akkor mindig ez a (szintén barnahajú, barnaszemű, a konokságig akaratos) lány jut róla eszembe. Mintha hasonlítanának!

Látomás

Már többször láttam a faluban ezt a családot, valószínűleg ők is itt nyaralnak. Mindig együtt sétálnak: két fiatal szülő, három picike kisfiúval, orgonasípszerűen. Olyan kicsikék, hogy még a legnagyobbnak is fogni kell a kezét. Folyamatosan csiripelnek, dumálnak. Az anyuka egy babakocsit tol, abban egy negyedik gyerek. Közelebb érve az ember észreveszi, hogy az apukára rá van kötözve egy egészen kicsi csecsemő. Mellettük pórázon egy nagy fekete kutya.

Hú… de bátrak…!

Mese- és tankönyvíró tapasztalataim

Már tavaly a fejembe vettem, hogy idén nyárra írok egy mesekönyvet Boninak, amelyben elmagyarázom a magyar nyelv bizonyos szabályait, hogy mégiscsak legyen valami fogalma arról, hogyan épül fel az a nyelv, amelyet ha tökéletesen nem is, de ért és beszél, és amelyen valamilyen szinten írni és olvasni is tud. Már a tanév elején megvolt a könyv felépítésének ötlete: kell egy szimpatikus főszereplő, aki egyes szám első személyben elmeséli a történetet, kellenek segítők és ellenségek, egy érdekes kerettörténet, amelyben lehetőleg érik az olvasót meglepetések, Kellenek párbeszédek, sőt, jöttem rá időközben, a nyelvtani és a helyesírási szabályokat párbeszédben lenne érdemes bemutatni, továbbá feladatok és illusztráció.

A karácsonyi szünetben kezdtem el írni magát a szöveget. Rengeteg melóm van benne, több, mint amire számítottam. Időközben rájöttem, hogy nem is leszek kész az összes szabállyal, ezért a könyv csak az első része lesz egy kétkötetes tankönyvnek (remélve, hogy jövő nyáron is hajlandó lesz még leülni velem tanulni). Ebben az (első) részben tehát csak az összetett szavak, a 6 : 3-as szabály, a képzők, a jelek és a ragok (kivéve igeragok), a hangrendi illeszkedés és a nagy nyelvcsaládok, meg a finnugor nyelvek lesznek benne, és (ha lesz igény rá) jövőre csinálom az igeragozást, az igekötőket, a helyesírási alapelveket és a hangtörvényeket.

Első tapasztalatom az, hogy az író nincs egyedül a fehér lap előtt, mint ahogy ez évszázadokig történt. Az író az egész világgal interakcióban állhat, és a földgolyó összes információja rendelkezésre áll az írás pillanatában... mivel sajnos az író bármikor kinyithatja a netet. És ki is nyitja, értékes perceket, órákat veszítve ezzel... Ami nagy öngól, mert – második tapasztalat – a szöveg tényleg írás közben, mintegy írva készül. Ez teljes meglepetés volt. Miközben írtam, jöttek a gondolatok, nem pedig fordítva, tehát nem a már meglévő gondolataimat, ötleteimet vetettem papírra. Azaz minél többet ír az ember, annál több ötlete lesz, és előfordulhat, hogy olyan irányba kanyarodik a történet, amelyre az ember előzőleg nem is gondolt.

Amikor régebben Elena Ferrantétól olvastam ugyanezt, nem is hittem neki. Azt írta, hogy az elején nem tudta, hogyan fog végződni a Nápolyi történetek, sőt, egyenesen azt állította, foglama sincs mi történt Lila kislányával! Ezt teljes képtelenségnek éreztem (hát kinek kellene tudnia, ha nem neki??), és sokkal jobban tetszett a J. K. Rowling-féle könyvfelépítés, amikor is a szerzőnek már az elején tudnia kellett, hogy Piton kettős ügynök stb. Hozzáteszem, mindkét sorozat tökre tetszett.

Nekem mégsem sikerült ez az előre elgondolt dolog. Sőt, hiába próbáltam magam arra kényszeríteni, hogy a heti egy órás monoton és ingerszegény (mivel netmentes) úszás alatt a mesekönyvemről gondolkodjak, soha nem sikerült. Folyton elkalandoztak a gondolataim, vagy egyszerűen semmi sem jutott az eszembe. Persze nem akarom magamat Rowlinghoz vagy Ferrantéhez mérni vagy hasonlítani, nem ugyanazok az indítékaim: nekem egy adott gyerekhez (Boni) és célhoz (érdekesen elmesélni a magyar nyelvtant) kellett kitalálnom egy történetet.

Harmadik tanulság, pontosabban tapasztalat: az ember tényeg saját maga állítja fel azokat a szabályokat, amelyek a kitalált történeten belül érvényesek. Tehát van az a szöveg, amelyben a mondat: Egy siető kígyó végigsiklott a sziklán, ivott, odaszólt nekik: „Jó vadászatot!” és továbbsurrant teljesen hihető, mert az olvasó a könyv első mondatától fogva aláveti magát az író által felállított játékszabályoknak, azaz, hogy az állatok beszélnek és megértik egymást. És ebben aztán nem kételkedik, egészen az utolsó mondatig.

Negyedik, ha nem is tapasztalat, de érdekesség: jóllehet Boni odafigyelve olvas, (gyakran emlékszik például szó szerint az előző napi esti mese utolsó mondatára, megkérdezi és megjegyzi az ismeretlen szavakat, értelmezi a történetet, keresi az összefüggéseket), azt már most borítékolom, hogy nem fog annyi időt és energiát belefektetni az olvasásba, mint amennyit én tettem az írásba. Valószínűleg ez mindig így van: az író nagyságrendileg sokkal több időt szöszmötöl (alannyal-állítmánnyal), mint amennyi időt az elolvasás tesz ki.

Klassz és Különleges

Tegnap, kihasználván a hűvösebb időt, bekrémeztem a lábam és zoknit húztam, mert nyaranta sem ezt, sem azt nem nagyon szoktam csinálni (és tök száraz a bőröm). De aztán nem volt kedvem fölvenni a sportcipőmet, ezért belebújtam gyorsan az itteni szandálomba, amit direkt azért vettem, hogy ha jönni-menni kell kertből konyhába, konyhából teraszra, ne legyen macerás. Amúgy olyan bőrből van, és ez a márka fő profilja, ami a tengervizet is jól bírja, de ezt a funkcióját még soha nem próbáltam.

És máris közelebb kerültem egy fokkal a múltkor olyan nagyon kritizált strandpapucs-fehér zokni kombóhoz!

Később, mikorra már kikeveredtünk a konyha-kert-terasz háromszögből, felöltöztem normálisan. Délután egy padon várakoztam Bonira, amikor észrevettem három 10-12 éves kisfiút. Olyan helyesek, elevenek voltak. Valószínűleg barátok vagy unokatesók lehettek, mert egyáltalán nem hasonlítottak, de ugyanaz az idős (energikus, laza) nő volt velük. Hallgatóztam, miről beszélgetnek a Bonikorú magyar kisfiúk (olyan jó kenne, ha lennének itt ilyen barátai), amikor meghallottam, milyen menő, jól hangzó keresztneve volt az egyiknek!

Mindig meglepődöm, hogy itt Magyarországon folyton ugyanabba a 15 fiúnévbe botlik az ember. Tisztára, mint egy orosz regényben (Pjotr, Nyikoláj, Grigorij). Ennek a kisfiúnak a nevét még soha nem hallottam élőben, pedig szerintem szép, egyszerű, de mégis három szótagos; régi, ugyanakkor egyedi; és nagyon illett ahhoz a kis vagány gyerekhez, továbbá jól fog passzolni a majdani jól nevelt úriemberhez is, akár itthon, akár külföldön éljen is majd. Úgy hívták: Kelemen.

Relatív

Megérkeztünk a Dunakanyarba. Tegnap este el is mentem futni: át a falun, le a Dunáig és vissza. Isteni volt. Noha egy picit túl meleg. Közben egy műsort hallgattam a diabéteszről; imádok futás közben eü-s műsorokat hallgatni! Csakhogy ebben a műsorban inkább az 1-es típusú diabéteszről volt szó, amit se megelőzni, se elkerülni, se gyógyítani nem lehet, és nem öröklött, hanem lecsap az emberre, mint derült égből a villám. Tizenhárom éves kor körül szokták diagnosztizálni. Utána életen át tartó inzulinpótlás vár az emberre, akit pluszban a cukorbetegséggel járó mindenféle szövődmény és társbetegség is veszélyeztet.

Na, gondoltam, újabb ok, ami miatt aggódhat egy szülő. Van egy egészséges(nek tűnő) gyereke, és akkor még az is kiderülhet akár, hogy az a gyerek cukorbeteg, te jó ég, ráadásul teljesen függetlenül attól, hogyan étkezik és mennyit sportol az a gyerek. Gondterhelten gyalogoltam haza, miután befejeztem a futást. Vihar készülődött.

A bérelt házunkban Z. borús hangulatban fogadott. Végighallgatta Macron július 14-ét megelőző beszédét, amit már korábban úgy harangoztak be, mint egy Nagyon Fontos Felszólalást. Na, mit mondott, kérdeztem, közben ki is tört a vihar, rohantam zuhanyozni, mert családunk jogrendje szerint viharban nem szabad telefonálni, zongorázni és zuhanyozni (ezt valahol olvasta a férjem).

Dörgött és villámlott, verte az eső a faház tetejét. Macron meg fogja emelni a védelemre szánt büdzsé összegét, mert fel kell készülni a háborúra, foglalta össze tömören és teátrálisan. Boni aggódva hegyezte a fülét; a vihartól és a háborútól is fél (annak viszont örült, hogy nem kell zuhanyoznia). Basszus, amikor van az embernek egy tizenegy éves fia, akit öt-hat év múlva be is hívhatnak katonának, nem szívesen hall ilyen véleményeket és előrejelzéseket.

Hirtelen nem is tűnt olyan borzasztónak az az egyes típusú diabétesz.

Sőt.

Budapesti bosszúságok

• Meglátogattuk a papámat a kórházban. Minden oké, ő jól van, de le voltunk döbbenve az épület és a szoba állapotán. Rosszra számítottunk, de nem ennyire. Leírhatatlan állapotok (és szagok) egy francia korházhoz szokott szemnek (orrnak), még mindig nem tértünk magunkhoz. Azóta Bonit azzal tartom sakkban, hogy ha továbbra is ennyit ugrál a kanapén (ágyon, lépcsőházban, farönkökön stb.) majd mehetünk egy magyar kórházba ügyeletre! Ilyenkor ijedten abbahagyja szegénykém. Nagyon nehéz elképzelni, hogy egy ilyen dzsuvás épületben van egy olyan helyiség, ahol steril körülmények között, precíziós műszerekkel nagy tudású emberek bonyolult műtéteket végeznek el.
• Megbüntetett az ellenőr a kisföldalattin. Nagyon bosszant a dolog, mert noha tényleg érvénytelen jeggyel utaztam, de jóhiszemű voltam, amit be is tudtam bizonyítani. Lehetett volna elnéző az ellenőr, elintézhette volna egy figyelmeztetéssel. Ehelyett láttam a szemén, komolyan mondom: a szadista élvezetetét, hogy büntethet. 
• Ehhez meg nem is kell kommentár, mellbe vágott, többet is láttunk:

•