Nem is írtam, hogy az újévi elhatározásaim (jobban mondva, projektjeim) között első helyen szerepel az, hogy kicseréltessem a budapesti lakásom ablakait. Stresszes, időigényes és drága projekt, de nem halogathatom, mert már szinte beesik az eső... Van valakinek tapasztalata ablakcserével? Hogy zajlik egy ilyen? Mire kell figyelni? És főleg: műanyag vagy fa??
Nagyon furát kérdezett a múltkor Boni, amikor meséltem neki, hogy egy nő megcsúszott és elesett az uszoda zuhanyozójában:
– És meghalt?
Nem láttam az esést, de fültanúja voltam. Később innen-onnan összeállt a sztori, és én magam is beszéltem a nővel (NEM HALT MEG), aki elmondta, hogy eltört a keze, meg is kellett műteni. Állítólag a takarítók rosszul öblítették le a zuhanyzói tisztítószert, és azon csúszott el, mezítláb. Szegény!
Általában bosszantanak, de Karinthynak még ezt is el lehet nézni! Bár érdekes, hogy ha nem tudott is angolul (a városi legenda szerint): hogyhogy nem vette észre, mennyire nem illik Micimackóhoz (sőt, az egész jelenethez) ez a határozószó?!
Az eredetiben: happily.
Múlt vasárnap haldoklónak neveztem Madame Delorme-ot, pedig lehetett vele beszélni, sőt: beszélgetni. Legközelebb négy nap múlva, csütörtökön mentem be hozzá, de ami fogadott, arra alig voltam felkészülve: egy élő halott. Nem tudott beszélni, csak nyögni, nyöszörögni. Összesen két szót mondott ki egy óra alatt, nagy erőfeszítések árán: demain (holnap), amikor mondtam neki, hogy nemsokára megérkezik a fia, és Vous croyez? (Gondolja?), arra reagálva, hogy azt mondtam neki: a covid a denevérektől származik. Próbált úgy-ahogy kommunikálni a kezével, az arcával, a szemével, de hang nem jött ki a torkán és láthatólag nagyon fáradt volt. Végig be volt kapcsolva egy természetfilm, azt néztük együtt, mást nem tudtuk csinálni.
Még előző alkalommal,vasárnap elkapta a csuklómat, megnézte az órámat, meg is simogatta (!) és kijelentette, hogy gyönyörű. Fura volt, mert egy sima iWatch-om van, egyáltalán nem lehet szépnek nevezni, de betudtam a morfiumnak. Utólag, hétfőn, lassan esett le, és Rózsa kommentje is megerősített benne, hogy nem az órámat akarta megdicsérni; a kezemet akarta megfogni!
Csütörtökön tehát együtt néztük a tévét, és közben fogtam a kezét. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ember ennyire le tudjon fogyni. A keze olyan volt, mint egy-egy törékeny faág. Azon gondolkodtam, mi tartja még életben. Aztán egyszer csak kikapcsolta a tévét. Megkérdeztem, hogy menjek-e, szeretne-e aludni. Bólintott, hogy igen. Még visszanéztem az ajtóból, és láttam, hogy a kezével búcsút int.
Szerintem nem tudta, hogy milyen nap volt aznap (csütörtök), mert a fia nem pénteken, hanem szombaton tervezett jönni. Csak reménykedni tudtunk, hogy nem lesz késő, illetve, hogy mégsem a (Bonikorú) gyerekeivel jön, mert a látvány nem volt gyerekeknek való. Pénteken és szombaton Z. és Inès ment be hozzá, akkor már csak aludt, nem is ismerte meg őket.
Szombat késő délután, amikor hazajöttem, egy brit rendszámú autó állt az utcánkban. Ezek szerint kocsival jött a fia, gondoltam, biztos azért, hogy haza tudjon vinni magával cuccokat. Így megy ez, amikor egy szülő meghal, a barátnőm is mesélte. Örültem, hogy megjött, és reméltem, hogy még látni fogja az anyját.
De képzeljétek, mint kiderült, az autó nem az övé! Annak az autónak semmi köze hozzá, az valaki másé. Ez az egész egy hihetetlen egybeesés – itt alig látunk jobbkormányos autókat! Egy totális véletlen, amiből viszont (hibásan), de tényleg a helyes következtetést vontuk le: Madame Delorme fia tényleg aznap érkezett. De repülőgéppel. Miután megérkezett a városba, szintén szombat késő délután, rögtön elment az anyjához. Még látta, és úgy mesélte, hogy az anyja felismerte.
Ma reggel küldött egy üzenetet, hogy a mamája (először használta ezt a franciául eléggé ellentmondásos szót) ma hajnalban meghalt.
Most, hogy bárki bármilyen nyelvből bármikor, egy sima telefonnal lefordíthat magának hosszabb-rövidebb szövegeket, cikkeket, weboldalakat, amelyek minősége a közepestől a szuperjóig terjed, azon kaptam magam, hogy amikor valaki megkérdezi, mit dolgozom, már magam előtt is hitetlenkedve mondom ki: fordító vagyok.
A barátnőm kérdezte nemrég, hogy én most (=amikor már nincs idegen nyelv, ami rejtély lenne) tudajdonképpen mit csinálok.
Akkor ott hirtelen és reflexből védekezni kezdtem („a gép nem vállalhat felelősséget a szövegért”), de csak azért, mert hiába mondják (és látom), hogy a mesterséges intelligencia átveszi a munkánkat, mégsem érzem úgy, hogy kevesebbet dolgoznék. Sajnos ezt én sem értem, ezen még el kell gondolkodom. Mindenesetre a barátnőm tovább kérdezgetett, hogy használok-e gépi fordítást a munkaám során (igen), és hogy akkor lényegében én a géppel lefordított szöveget nézem át?
Őszintén akartam válaszolni. Nem úgy, ahogy a fordítók általában a kérdésről nyilatkoznak (szakszóval: hárítanak). Kénytelen voltam neki (és magamnak) bevallani, hogy: igen. Nem mindtha ehhez nem kellene elolvasni, megérteni és értelmezni az eredeti szöveget, mert kell! Kell még: elolvasni a hivatkozásokat, referenciaszöveget, gondoskodni a terminológia egységességéről, majd elolvasni, megérteni és értelmezni a gépi fordítást, végül pedig a hibákat észrevenni és kijavítani. De kimondhatjuk, hogy a szakmám megszűnt. Nem fordító vagyok többbé.
Átnéző vagyok.
Van-e frappáns magyar szó az alábbi jelenetre?!
Egy gyerek megkapja az anyja táblagépét vagy telefonját, hogy húsz, harminc vagy negyven percig, vagy akár egy óráig is azt csináljon rajta, amit szeretne (sakk, Duolingo, komponálás, ChatGPT stb.). Amikor az előzetesen kiszabott, és az érdekelt felek által kölcsönösen elfogadott, sőt: szentesített határidő lejár, és a szülő ott áll a kanapé mellett, hogy visszavegye jogos képernyőjét, a nevezett gyerek „még egy percet!” felkiáltással újabb egy, kettő, három, tíz stb. perceket kutyerál, kér, könyörög, rimánkodik, alkudozik. Mi erre magatartásra a jó szó?
A papám fogalmazta meg a legtalálóbban a nyáron egy hasonló esetnél (Boni a kanapén a telefonommal, én már venném vissza halál idegesen, a gyerek meg nem adja, mert még nem játszotta le, még nem írta meg, még nem nézte végig stb.):
– Jaj, Boni fiam, ne cigánykodj már itt nekem!
Micsoda találó és rettenetes ige: cigánykodik! Pontosan visszaadja a fenti kisszerű alkudozási folyamatot, ugyanakkor mennyire sértő, mennyire rasszista, az ember félve meri kimondani. De kimondja, mert nincs jobb. Amúgy lehet, hogy nem kellene kimondania. Talán azért bánok ilyen lazán ezzel a szóval, mert a papámról sok rosszat lehet mondani, de azt biztosan tudom, hogy nem fajgyűlölő. Nevetnem kell, amikor a siket, fogyatékkal élő, színesbőrű stb. szavakon lovagolunk, miközben létezik ez a százszor gázabb szó is.
Még soha nem láttam élőben haldoklót. Tegnapig. Az történt, hogy még a múlt hét vége felé átvitték a szomszédunkat az onkológiáról egy másik kórház hospice-részlegére. Tudtuk, hogy ez mit jelent: abbahagyták a kemoterápiát, már csak fájdalomcsillapítást kap, soha többet nem mehet haza. Z. még aznap bement hozzá, vitt neki egy könyvet, és azt állította, hogy a körülményekhez képest jól van. De szerintem csak nem akarta meglátni a nyilvánvalót: az a nő az utolsó heteit (napjait?) éli.
Tegnap délután meglátogattam én is, nagyon megrázó volt. Háromféle cucc megy bele kétféle csövön: táplálék (orrszondán), illetve fájdalomcsökkentő és nyugtató (bőr alatt?). De megismert, nekem is megköszönte a könyvet, tudtunk beszélgetni is, legalábbis eléggé összefüggően elmesélte az elmúlt napok történéseit, emlékezett, hogy esett a hó, majd volt egy vihar. A kérdéseimre úgy-ahogy válaszolt, nem mindig koherensen. Nem jutott eszébe pl. a covid szó, többször is megkérdezte, hogy telt Boninak az első hét a suliban, összekeverte a menye szülinapját (ami szombaton volt) a sajátjával, ilyenek.
A legmegdöbbentőbb az volt, hogy még soha nem láttam ennyit nevetni. Ez teljes ellentmondásban állt a személyiségével. Alapvetően nagyon zárkózott, már-már távolságtartó, és eléggé pesszimista nőnek ismertem meg. Most meg nevetett, tapsolt (!) és azt mondta, hogy majd ha kijön innen, elolvassa a könyvet. Valószínűleg a nyugtatóktól változott ennyire meg. A svájci barátnőm kérdezte, hogy Fro-ban van-e olyan lehetőség, hogy a beteg kérésére abbahagyják a terápiát (a mesterséges táplálást), amit én nem tudtam, de az biztos, hogy ilyen nyugtatók mellett ő ezt sohasem kérné. Nem tudom, tudatában van-e annak, hogy meg fog halni. De lehet, hogy jobb is??
Viccelődve elmesélte, hogy képzeljem el, megjelent nála egy pszichológus, és hogy valószínűleg ezeket a pszichológusokat arra tanítják, hogy rövid kérdések-válaszok, meg a környezet megfigyelése alapján állítsák föl az adott beteg profilját. És hogy képzeljem el, ez az ember egyszerűen kinyitotta a szekrényét, ahol a ruháit tárolja, hogy így kapjon képet a személyiségéről! De még erről is olyan elismerően, bár kételyekkel a hangjában mesélt.
Aztán elkezdtem felolvasni a könyvet (annyira szeretek hangosan olvasni franciául!), el-elbóbiskolt, majd elaludt. Nem akartam felébreszteni, így eljöttem köszönés nélkül, csak reménykedni tudok, hogy lesz még alkalmam.. izé.. elköszönni? Boni azt mondta, hogy rémes lehetett neki később felébredni, és látni, hogy már nem vagyok ott. Ráadásul épp besötétedett. De lehet, hogy már ezt is vidáman fogadta a szerek miatt. Két gomb áll a rendelkezésére: fájdalom, ill. szorongás esetére. Azóta azon gondolkodom, mi a jobb: a jeges halálfélelem vagy ez a módosult tudatállapot? De nem is tudom, erről megkérdezik-e az embert.
